Magyarország Budapest-centrikus. Sokan mondják, mi ezt meg is tapasztaljuk…
Bármilyen komolyabb feladatunk van vagy problémánk merül fel, az esetek nagy részében a fővárosba kell utaznunk. Pestről rendeltünk offroados kiegészítőket, Toyota alkatrészeket, ott intéztük el a vízumokat, ott vettük a GPS-t, a műholdas telefont, ott szereztük be a homokvasat, a túrára való felszereléseket. Végül, de nem utolsósorban ott kaptunk egy díszes Mikulás csomagot és a hozzávaló patinás piros kerékbilincset. Mert ha Budapestre utazunk, akkor bizony nekünk kijut a jóból. Többször megjártuk már, az odavezető utat már kívülről fújjuk, mégis mindig valami közbejön, vagy valamivel megspékeljük az amúgy monotonnak nem nevezhető utat. Már az elindulással baj szokott lenni. Ha kijelölünk egy reggel 8 óriási indulási időpontot, arra legalább 2 órát rá kell számolni. Néhány órába bele akarunk sűríteni 3 vizsgát, 2 fotózást, 1 riportot, 3 szerződéskötést, 10 telefonbeszélgetést, ezen felül el akarjuk hozni a gyógyszereket a patikából, venni egy jó zsírzót az előtte éjszaka beszerelt hátsó futómű beélesítéséhez, és persze egy jótékonysági könyvvásár maradványainak elszállítását is magunkra vállaljuk. Utóbbi egy átlagos nap eseményeinek összesítése.
A kerékbilincses sztori megér pár sort. A Budapest-Bamako iroda az Andrássy út közelében található, parkoló helyet délutáni csúcsforgalomban találni szinte lehetetlen. Főleg egy ekkora gépjárműnek. A lényeg, hogy megtaláltuk az irodához közel az egyetlen helyet, ahová le tudtunk parkolni, és még forgalmat sem akadályoztunk. A VI. kerületi szakavatott emberek már kerékbilinccsel a zsebükben fenhették ránk a fogukat az egyik villanyoszlop mögül, illetve még néhány autóstársunkra, akik kocsijukkal kevesebb, mint 5 méterre álltak a kereszteződéstől. Amint megteltek a helyek, akár csak a jó falusi búcsúban az UFÓ ringlispíl, máris ráerőszakolták jobb első kerekünkre e díszes miskulanciát . Kifelé jövet már messziről észrevettük, hogy szokatlanul sok a szóróanyag a szélvédőn, majd közelebb érve megvilágosodtunk. Kis idő múlva az úttest túloldaláról intett egy sorstársunk, aki ugyanúgy járt, mint mi. Ő már hívogatta az illetékeseket, akik telefonon megnyugtatták, hogy 10 percen belül kiérkeznek, és megfelelő díj ellenében eltávolítják ezt a hungarikumot az autóról. 50 perc múlva is még ebben a hitben voltunk. Mikor én hívtam fel őket, rögtön így köszöntött az Úr a vonal másik végén: „ÁÁÁ, maguk azok a hiluxosok!! A kollegám már úton van!” Ilyen gondoskodásra, személyes elbánásra nem is számítottam, ennek ellenére nem dagadt a mellem a büszkeségtől. A kerékbilincs eltávolításának szakértője 1 óra múlva meg is érkezett helyszínre, aki azzal büszkélkedett, hogy ennél már jóval méretesebb kerékre is rá tudta erőszakolni imádott munkaeszközét, legnagyobb fogása eddig egy Hammer volt. Így kell karriert építeni. Ő csak a munkáját végezte, mégis egy olyan helyre bilincselték oda Toyotánkat, ahol elméletileg forgalmat akadályoztunk. Az egy óra csúszás azt eredményezte, hogy az egyik szervizbe nem tudtunk odaérni zárásig. Ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy az Andrássy út kellős közepén csúcsforgalomban, PDA-ról működtetett navigációs rendszerünk 20 percre felmondta a szolgálatot, ami további késést eredményezett. Egyik szervizbe valahogyan így is eljutottunk, és sikerült átvenni a szükséges alkatrészeket. Haszontalanul nem telt el a nap, mégis csak fél sikerrel érkeztünk vissza Sopronba, székhelyünkre.
Majd következett 3 nap, amelybe belefért egy első futómű csere, egy selmecbányai túra, egy horvát határig lenyúló kirándulás, és természetesen sok-sok kaland. Következő írásomnak az említett 3 nap lesz a témája. B.U.É.K!
